Spoilermentes kritika a Csillagok háborúja VIII: Az utolsó Jedik című filmről
A Star Wars-rajongásban két iskola van. Az egyik azt mondja, hogy minden, ami a franchise része, az tiszta arany. Akadnak bénább dolgok, mint mondjuk a Star Wars Xmas Special (aki nem látta, ne akarja megnézni, tessék elhinni). A másik meg azt mondja, hogy három Star Wars-film van, Jar Jar Binks meg rohadjon meg J. J. Abramsszel együtt, aki Az ébredő Erőben azzal tette tönkre a gyerekkori emlékeket, hogy tulajdonképpen újraforgatta Az új remény alcímű, eredeti Csillagok háborúja filmet.
Az új Star Wars, a Csillagok háborúja 8. része, Rian Johnson Az utolsó Jedik című filmje mindkettőnek szól, ahogy mellettük az egyszeri mozirajongónak, a kilencrészes filmfolyamba két éve becsatlakozóknak – és főleg azoknak a kiskölyköknek, akik mi is voltunk 35-40 éve, és akik teljesen őszintén kapkodtak levegő után, mikor kiderült, hogy Darth Vader Luke apja.
Franchise-filmet rendezni nem egyszerű. A rendezőnek általában vissza kell fognia magát, és nem valósíthatja meg azt, amit szeretne. Az esetek többségében nem az övé a final cut, azaz a mozikba kerülő verziót nem ő vágja össze, legfeljebb javaslatokat tehet. Szakmunka, szokták erre mondani, a legjobb példa rá a Thor 2, egy érzelemmentes tucatfilm, amiben mindent patikamérlegen számoltak ki a Marvelnél, a rendező meg tulajdonképpen azt a szerepet töltötte be a forgatáson, mint egy különösen forgalmas útkereszteződésben a forgalomirányító rendőr. A Thor 2 olyan is lett.
A Star Wars-filmek esetében is meg kell felelni bizonyos dolgoknak, itt is vannak olyan kötelező elemek, amiket – ha tetszik, ha nem – használni kell a sorfilmekben. A két klasszikus robot (akik a sztori mesélői bizonyos rajongói teóriák szerint), a Falcon, a Jedik, az Erő állandó emlegetése, a fénykardozás és így tovább, ezek nélkül pont úgy nincs rendes Star Wars-film, mint kütyük vagy Walther PPK nélkül jó James Bond-történet. Aztán van a lónak a túlsó oldala, amikor a rendező inkább MINDENT beletesz a filmbe, csak hagyják békén a rajongók, és ebből lett Az ébredő Erő, amiben J. J. Abrams, a lens flare parádé felkent pápája a legkisebb ellenállás jegyében újraforgatta a Csillagok háborúját pár új főszereplővel és kétszer annyi vicces beszólással.
Aki attól tartott, hogy Rian Johnson, aki a Brick, a Brothers Bloom és a Breaking Bad után végre nem B betűs című filmet rendez, majd fog egy ív jobb minőségű indigót, és átsatírozza A Birodalom visszavágot, az nagyon kellemesen fog csalódni.
Az utolsó Jedik nem másolat, nincs benne gömbbe szuszakolt, bolygópusztító szuperfegyver, és nem fagyasztanak benne senkit karbonitba. És mégis, ha hasonlítani, vagy megfeleltetni kellene az eredeti trilógia valamelyik filmjének, akkor habozás nélkül A Birodalom visszavágot mondanám, a cselekményt illetően legsűrűbb Star Wars-filmet, amiben pont úgy ülünk fel az érzelmi hullámvasútra, mint most 153 percre. Az utolsó Jedik egy meglehetősen hosszú film, a két és fél órás játékidő talán indokolatlan is, a középső harmadban lehetett volna feszesebbre húzni a jeleneteket, és legalább 15 percet kihajítani belőle, de a Lucasarts/Disney látott valamit Johnsonban, ami J. J. Abramsben nincs meg, és talán ezért engedtek neki kicsivel nagyobb teret. És bízták rá a következő, teljesen új, nem a Skywalker-sagát folytató trilógia felépítését is.
A film történetéről és konkrét fordulatairól semmit az égvilágon nem vagyok hajlandó elárulni, mert ebben a filmben legalább vannak olyanok. Tényleg lehet rajta izgulni, és nem egy esetben nagyon nem az történik, amit rutinos Star Wars-fanként vár az ember, sőt, pár momentum miatt legszívesebben most azonnal újranézném elölről. Szóval, mindenki jobban jár, ha csak nagy vonalakban annyit tud, hogy szó szerint Az ébredő Erő végén vesszük fel a történet fonalát, Rey igyekszik megismerni önmagát és az Erőt Luke Skywalkernél, de amit a remeteként élő Jedi lovagtól kap, az nem feltétlenül találkozik az elvárásaival. Az ellenállás menekül az Első Rend és Legfőbb Vezér Snoke elől, vannak nagy űrcsaták és látványos szárazföldi összefeszülés is, előkerülnek a ráncfelvarásson átesett lépegetők, és Johnson pár beállításban földig hajol A Birodalom visszavág előtt, amit nem lehet nem könnyes szemmel és tapsolva nézni. A film egy nagyon gondosan felépített érzelmi hullámvasút, örülsz és meglepődsz, szomorkodsz és dühös vagy, elégtételt érzel, és együtt csapsz a levegőbe a pilótákkal.
A film hatása alól tényleg nagyon nehéz kikerülni, és ezt nem a fanboy mondatja velem, hiszen – és akkor coming out – Az ébredő Erőt a sajtóvetítés után összesen csak egyszer néztem meg: most vasárnap este, amikor igyekeztem képbe kerülni a történettel. Johnson filmje inkább Zsivány Egyesre hasonlít, mint Az ébredő Erőre, sokkal nyersebb és zsigeribb, mint Abrams matekpéldája, egyénisége van, szíve és hatalmas lelke. A látvány persze lenyűgöző, de ezen nem lehet meglepődni, egy kétmilliárd dolláros bevételre predesztinált filmre azért szokás költeni, az előző sorfilm 245 millió dollárba került a gyártási oldalon és vagy 150 millióba a marketing részén (ha nem többe), de 2,08 milliárd dollárt termelt a kütyük, pólók, egyebek nélkül.
Amiben Johnson jobb, mint Abrams vagy a Zsivány Egyest rendező Gareth Edwards, az a terek használata. Érezzük a mélységet, a távolságot, úgy láttatja az eseményeket, mint egy sportközvetítést, 2017-ben ilyen plánokkal és vágással kell dolgozni. Van olyan űrcsata, ami a Battlestar Galactica egyes jeleneteire emlékeztet, a jelenetek feszültek, és egyszerre tudnak grandiózusak és intimek lenni, és
ugyan túl sok logika a mai napig nincs bennük, de aki bármiféle következetességet vagy értelmet vár az ilyen jelenetektől egy olyan sagában, amiben mindig valami nagyon kis helyre kell betalálni az erre legalkalmatlanabb járművel, az eleve rossz filmre ült be.
Az utolsó Jedik legnagyobb erénye nem is a látvány, hanem az, hogy úgy mozgatja a szereplőket és a szálakat, hogy nincs igazán üresjárat, és szinte észrevétlenül vált paradigmát. Jóval több a vizuális és verbális humor, és az eddigieknél is jobban a gyerekekre hegyezték ki a filmet, de nem olyan erőszakosan és bénán, mint a Baljós árnyakban, hanem úgy, hogy a kölykök simán találhatnak maguknak fogódzót, tudnak azonosulni a szereplőkkel, és megkapják ugyanazt az élményt, amit annak idején mi is az egyszerű parasztgyerek útját figyelve. Fura, de a most felnövő generációnak inkább ezt a filmet javasolnám beszállónak, és magyaráznék hozzá fél órát, mint Az ébredő Erőt, ami csak a BB8 nevű roboton keresztül beszél a gyerekek nyelvén, és Az utolsó Jedik mellett inkább csak egy nosztalgiaparádénak tekinthető.
Ettől még kiemelt szerep jut a két veteránnak, Mark Hamill csapzott hajú, szakállas, morcos öreg Jediként pedig sokkal jobb, mint bármikor volt a franchise-ban. A Oscar-kampányt kicsit túlzásnak érzem azért, de Hamill tényleg nagyon jó végig, ahogy Carrie Fisher is, aki arról igazán nem tehet, hogy a film legbénább jelenete pont az ő nevéhez fűződik, ez bizony a forgatókönyvíró Rian Johnson sara. A film szép búcsú Fishernek (és ezzel nem spoilerezek, a forgatás után meghalt, a filmet neki dedikálták), nehéz könnyek nélkül nézni Leia tábornok jeleneteit, de ez megint csak azoknak bír kiemelt jelentőséggel, akik ismerik az eredeti trilógiát, egy kezdő Star Wars-nézőnek nem épülhetett ki ez a fajta érzelmi kötődése.
Az új szereplők közül Benicio del Toro karaktere kissé sablonos, de a színész eladja a figurát. Az egyik ok, hogy mindenképpen meg fogom még egyszer nézni a filmet az pont ő, mert hallani szeretném az eredeti hangját is. Laura Dern rutinból el tud játszani mindent a munkaügyes Gizikétől Leia hercegnő egyetemi havernőjéig, bár nem feltétlenül az ő babamását fogja kérni senki karácsonyra. A Kelly Marie Tran alakította harmadik fontos újonc már más tészta, a melós csaj figurája nekem a film egyik legkellemesebb meglepetése volt, látszik, hogy sokat dolgozott rajta Jonhson. Finn és Poe, azaz John Boyega és Oscar Isaac Han Solót helyettesítik a filmben, mindkettőjükben van valamennyi a nagypofájú csempészből, de Finn figurája így is összetettebb és érdekesebb, Poe most egy picit egydimenziós lett a „lőjünk szét mindent, kérdezzünk később” attitűddel.
Hamill mellé hatalmas meglepetésemre Adam Driver nőtt fel, akit én eddig nem nagyon szerettem, sőt, nem is értettem, mit keres ilyen szerepekben (bezzeg a Logan Luckyban, na, ott sírtam a röhögéstől minden megnyilvánulásán), de az előző fimben simán hisztis hülyegyereknek ábrázolt Kylo Ren a kezében nagyon jó szereplő lett, a karakterfejlődése nagyszerű, organikus és hiteles. A Daisy Ridley-vel (Rey) közös jelenteikben van feszültség bőven, mintha a jóisten is egymásnak teremtette volna ezt a két embert.
Az utolsó Jedik valóban a legjobb Star Wars-film A Birodalom visszavág óta.
Sikerült úgy szólnia mindenkinek, hogy közben nem lett gagyi és szirupos, megmaradt az a bája, ami még a rém csikorgós, Lucas rendezte második trilógiát is jellemezte, és képes volt annyit újítani a klasszikus elemeken, hogy friss és releváns tud maradni a nagy képregény- és szuperhősfilmzajban.
Forrás: Index.hu
