A klasszikus trilógia – Kritika
Nem egyszerű írni George Lucas világáról, ugyanis nincs még
egy olyan trilógia a filmtörténelemben, ami ennyire meghatározó lenne. Olyan
szinten bele ivódott a köztudatba, hogy még az is ismeri szereplőit, szófordulataikat,
akik még nem látták (igen, járnak még köztünk ilyen eretnekek), mind a mai
napig meghatározza a hollywoodi filmipart és ezáltal mozizási szokásainkat is. Éppen
ezért mindenkinek valamilyen szinten meghatározó, a legtöbbeknek maga a
megtestesült tökéletesség „A Szent Trilógia”, és ha bárki valami rosszat mer írni
róla, az a nyakán érezheti Vader Nagyúr jeges szorítását. Szerencsére ez a veszély
annyira áll fenn, minthogy egy wookie valaha is Shakespeare-t kezdene szavalni.
Star Wars: IV. Rész – Egy új remény (1977)
A csillagok igencsak szerencsés együttállása kellett ahhoz,
hogy az Egy új remény (gyerekkori keresztségben csak egyszerűen Star Wars) az
legyen, ami. Az American Graffitit után Hollywood egyik újdonsült messiásának
kikiáltott George Lucas lényegében azt csinálhatott, amit csak akart, ez pedig
történetesen egy messzi-messzi galaxisban játszódó mozi volt. Számos legenda,
beszámoló terjeng a film körüli hercehurcákról (amibe én most nem is kívánok
belemenni), de egyes szóbeszédek szerint a büdzsével és a határidővel jócskán
megszaladt Lucas filmjét – és az egyre inkább gyöngyöző homlokú, szívroham közeli
állapotba kerülő producereket és stúdiófőnököket – két dolog mentett meg a totális
kudarctól: a vágás és John Williams zenéje. Hogy akkor az olyan kifejezések,
minthogy Jedi, wookie, vagy pedig az Erőről való szövegelés a nyersvágások során,
félkész trükkökkel finoman fogalmazva is zavarosnak tűnhetett a kor emberének
nem csoda, de ez a végterméket elnézve kit érdekel? Mert amikor meglátod a jól
ismert sárga feliratokat, alatta minden idők legjobb filmzenéjével a valóság
megszűnik az ember számára létezni arra a pár órára.
Lucas ugyanis egy olyan sokrétű, saját törvényekkel, flórával
és faunával rendelkező világot (Mit világot? Egy egész univerzumot!!!) hozott létre,
amelynek egy képkockájában ha kell egész naprendszerek találkoznak. Persze maga
az alap, vagyis a szegény parasztlegény szembeszáll a gonosszal lényegesen
egyszerűbb, de mindez a legkülönfélébb műfajokkal van ötvözve. A nyilvánvaló mesei
elemeken kívül van itt western, fantasy, sci-fi, szamurájfilm és kaland is. Ezek
a legkülönfélébb zsánerek pedig olyan jelenetekben kulminálódnak, mint a méltán
híres Cantina jelenet, vagy magában a széria – és egyben a filmtörténelem – legjellegzetesebb
antagonistájában, Darth Vaderben.
Azonban az alapvetően sematikus karakterek sem működnének,
ha nem a megfelelő színészek játszanák őket, és noha a tejfölös szájú Mark
Hamillt és az alkalomadtán túlzottan affektáló Carrie Fishert minden egyes
megmozdulásával már itt elnyomja a lehető legjobb dumával és stílussal
rendelkező Harrison Ford, a veteránokat sem érheti panasz. Alec Guiness mind a
mai napig a bölcs öreg mentor mintaképe, míg a horror veterán Peter Cushing röpke,
de kegyetlen szerepében is jól tükrözi a birodalmi vezérkar könyörtelenségét.
És a látvány. A nagybetűs látvány. Nem sok film mondhatja el
magáról, hogy évtizedek múltán nem csak egyszerűen jól, hanem hatásosan néz ki.
Amikor meglátod a Leia hercegnő hajóját üldöző csillagromboló méreteit nem csak
a galaktikus polgárháború erőviszonyai válnak rögtön világossá, hanem az is,
hogy ezzel gyakorlatilag új fejezet nyílt hollywood – azon belül is a látványfilmek
– történetében, aminek hatása manapság jobbára már csak a hétről hétre érkező,
egyesekből és nullákból építkező blockbusteraspiránsokban érhető nyomon, és
ahová később sajnálatosan maga Lucas is beállt. De ez mit sem változtat azon,
hogy ez a film egy nagybetűs CSODA.
Értékelés: 97%
Star Wars: V. Rész – A Birodalom visszavág (1980)
A Star Wars gigászi, az egész mozi rendszert átformáló sikere
után evidens volt a folytatás, a mendemondák szerint Lucas fejében egy kilenc részes
saga története megvolt már, de csak az az elsősorban pénzügyi (semmint kritikai)
diadal eredményezhette a folytatást. Lucas pedig (akkor még) nagy bölcsen inkább
háttérbe vonult, de a gyeplőt továbbra sem engedte ki a kezéből. A forgatókönyvíró
Lawrence Kasdan-nel ügyesen továbbvitték a történet fonalát és emelték a téteket,
mindemellett pedig az előző epizód karaktereinek a statikusságából is
elmozdultak, ami a direktor – és egyben Lucas volt tanára – Irvin Kershner érdeme
is volt. Míg legutóbb – bevezető epizódhoz mérten – a karakterek megismeréséről,
összekovácsolódásáról szólt a történet, most azok elválásról. Érthető módon a
Birodalom igencsak bepipult azon, hogy újdonsült játékszerét felrobbantották,
ezért minden erejével azon vannak, hogy leverjék a lázadókat, ez pedig a baráti
szövetségek kényszerű szétszakadásával is járt.
Valahol már az formabontó, hogy a nagy ütközet a film elejére
került, de nem véletlenül: itt érzékelni igazán a címadó háborút, annak tétjét és
az erőviszonyok kiegyenlítettlenségét, utóbbit olyan monstre gépekkel demonstrálva,
mint a legendás birodalmi lépegetők vagy Darth Vader parancsnoki hajója. Ez a
kilátástalanság pedig szép fokozatosan a szembenálló felekről a játékidő előre
haladtával a főszereplőkre korlátozódik, majd csúcsosodik ki minden idők egyik
legdrámaibb relevációjában. Ezzel pedig a mese végérvényesen megszűnik létezni és
lép helyébe a családi dráma, persze csak annyira, hogy az ne lépje túl ennek a
sajátos műfaji keveréknek a kereteit.
Ellenben figurái – régiek és újak egyaránt – sikeresen túllépnek
saját árnyékukon. A legutóbb még végtelenül naiv, most Jedi kiképzését megkezdő
Luke-ot kétségek gyötrik választott útjának helyességéről, Leia is már csak nevében
hercegnő, miközben nehezen, de be kell ismernie, hogy egyre gyengédebb szálak fűzik
a valójában aranyszívű Hanhoz, akinek folyton meggyűlik a baja a már csak a
Szent Lélek által egyben tartott Ezeréves Sólyommal, miközben az ellenoldalon
Darth Vaderről gyakorlatilag lekerül a póráz, aminek a birodalmi tisztikar látja
kárát. Az újak közül a politikai korrektség határán táncoló Lando mellett Yoda
az, aki az Erőről való tanításai okán ezt az intergalaktikus mesét mitikus
szintre emeli, ezáltal pedig válik a sorozat legjobb darabja LEGENDÁVÁ.
Értékelés: 100%
Star Wars: VI. Rész – A Jedi visszatér (1983)
Ahogy a Shop Stopban is folyt róla a diskurzus, A Birodalom
visszavág a trilógia legjobb epizódja, annak abszolút negatív befejezése okán,
ez viszont a kor emberének nem feltétlenül volt nyilvánvaló – amit a kedvező kritikák
ellenére a szerényebb bevételek támasztottak alá – és csak utólag alakult ki az
a kultikus státusz körülötte, aminek a mai napig örvendhet. Részben ez is eredményezhette,
hogy a záró fejezet lett a legkönnyedebb, leginkább kölyökbarát verzió. Az első
két rész producere, Gary Kurtz nemrég tett nyilatkozata szerint a szintén Lucas
istápolásában készült Az elveszett frigyláda fosztogatói matiné hangulata tehet
a Jedi könnyed tónusáról. Ez a kijelentés erősen vitatható egy olyan filmtől,
amelynek a végén emberek feje robban szét/olvad el, de annyi bizonyos, hogy
eredetileg sötétebb befejezést szántak a trilógiának wookiekkal és hősi halált
halt Han Soloval (ezért maga Ford is rengeteget kardoskodott).
Kétségtelen, hogy ezt a fejezetet tartják a klasszikus trilógia
leggyengébbjének, aminek cuki ewokjai már előre vetítik az előzménytrilógia
gyermekbetegségeit. Jobbára az elődök által kitaposott ösvényen halad a
Kershner-t váltó Richard Marquand (Tű a szénakazalban) rendezése, de ezekkel sáfárkodik
annyira ügyesen és hoz annyi – nem is feltétlenül érdemi – újdonságot, hogy az
ne tűnjön önismétlésnek. Arról nem is beszélve, hogy amellett, hogy az Uralkodó
személyében megismerjük az Erő sötét oldalának igazi természetét, ez a rész
felel megannyi tinédzser fiú nedves álmáért (Leia hercegnő aranybikiniben!),
amiről egy Jóbarátok epizód óta tudjuk, hogyan lehet tökéletesen elrontani.
Érdemi karakterfejlődésről pedig mindössze a Skywalker-család
férfi tagjai esetében beszélhetünk, akiknek személye közé az Uralkodó parazitaként
viselkedő szavai vernek éket, ez mégiscsak egyiküknél működik igazán. Luke kétségei,
barátait való féltése abszolút hihetőek, a Sötét Oldalon hosszú időt eltöltött
Vader megtérése viszont némileg sántít, főleg ha a legutóbb látott, könyörtelen
hadvezérrel vetjük össze, McDiarmid viszont már itt is elemében van.
Ezek mégis olyan apróságok, hogy eltörpülnek erényei
mellett, hiszen itt láthatjuk minden idők legjobb űrcsatáját, végre a legendás
fekete maszk is lehull, amikor pedig a második Halálcsillag is elpusztul kitörő
lelkesedéssel bokszolsz a levegőbe és hullajtasz könnyeket a negédes záró képsorok
alatt, mert tudod, hogy valami nagyszerű ért véget. Valami, amit úgy hívunk,
hogy KALAND.
Értékelés: 95%
Forrás: Cinestar.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése