Megyek a vetítésre az Arénában, a mozihoz felvezető lépcső bal oldalán ott virít Ewan McGregor bazi nagy feje a Baljós árnyakból. I’ve got a bad feeling about this. De azért bizakodom. Ami azt illeti, a remény és a félelem egészséges keverékével ülök le a székembe – ennél részre nem hajlóbb nem is lehetnék. Aztán feltűnik a Lucasfilm logója, és máris otthon érzem magam, annak ellenére, hogy 16 éve tudom, ez aztán még rohadtul nem garancia semmire (16 éve... akkor voltam utoljára ilyen izgatott egy vetítés előtt).
És elindul. Csillagromboló úszik be a képbe (tökéletes nyitány), TIE vadászok, X-szárnyúak, sötét oldal és világos, Han, Chewie, droidok, poénok (jók!), Leia, fénykardok, annyit sem tudok kinyögni, hogy „remélem, fasza lesz”, és már visz is a film magával, az engedélyemet se kéri.
Szóval nyugi, jó lett. Gyors, látványos, izgalmas, szórakoztató.
Más kérdés, hogy a sztorija közepes, hogy legalább félig az első Star Wars remake-ének tűnik, hogy a fan service féktelenül, magából kikelve ámokfut, hogy minden második jelenet idézet, utalás, összekacsintás, hogy láthatóan nagyobb hangsúlyt fektettek a nosztalgiafaktor maximumra, sőt azon felülre tekerésére, a megfelelni vágyásra, mint bármi másra, szóval tudnám miért húzni a számat. De a legtöbb rajongót (engem is beleértve) úgyis az érdekli a legjobban, hogy az a Star Wars-érzés, az a FÍLING, na az megvan-e. És hát megvan, de mocskosul, sokkal jobban, mint bármelyik prequelben, mert J.J. Abrams szerencsére százszor jobban érti a Star Warst, mint a Star Treket (de ez már az utóbbi franchise-hoz hozzátett filmjein is látszott).
Az ébredő Erő a mai blockbusterekre jellemző nyaktörő tempóban száguld előre, viszont azokhoz képest mértéktartással, visszafogottsággal teszi, az egymást érő akciók inkább stílusosak és hangulatosak, mintsem megalománok, tudnak, mernek teret engedni a karaktereknek. Ez pedig szerencsés, mert messze nem csak a régi motorosknak lehet örülni. John Boyega mint a rohamosztagos Finn és Daisy Ridley mint a roncsvadász Rey karizmatikusan, meggyőzően hozzák a tipikus, tékozló hősöket, útjuk, változásuk, fejlődésük (mert szerencsére van) hihető, sőt, izgalmas, és különösen Rey telitalálat: a film nagyját az ő ereje és jelenléte tartja össze, és akárhogy is nézzük, teljesítmény, hogy Han és társai ellenére tud ő lenni a film sztárja, szíve, lelke (sőt, merészet mondok: lényegében ő az új film Luke-ja, és jobb, mint az eredeti). Adam Driver Kylo Renként közben humanizmust és sérülékenységet, urambocsá, gyengeséget visz a szerepébe, ez pedig meglepő és szimpatikus újdonság a franchise ikonikus gonoszai körében.
Ugyanakkor a nyaktörő tempó vissza is üt: jó lett volna néha kicsit lassítani, megállni, és jobban megalapozni az akcióknak meg a karaktereknek és a kapcsolataiknak (Finn és Rey viszonya nagyon fontos, ugyanakkor rendkívül felületes, maszatolt), így ugyanis elveszik a film egyik fő potenciálja. Az érzelmi kötődést nem a jó cselekményvezetés, a kisebb-nagyobb fordulatok vagy akár a karakterpillanatok szolgáltatják, hanem a régóta ismert és szeretett díszletek, designok és szereplők puszta jelenléte. Ez áll Az ébredő Erő útjában ahhoz, hogy önmaga és így igazán nagy lehessen: Abrams határozottan nem baszott el semmit, viszont a hozzáadott értéke is a nullához közelít.
Kérdés, hogy ez kinek mennyire fáj – olyanok vagyunk mi, mint a Star Wars pavlovi kutyái. Meghalljuk Williams taktusait, meglátjuk Ford szemében a ravasz csillogást, szája sarkában a cinkos mosolyt, és ha ebbe nem rondít bele valami, már örülünk is, és ez valahol így van jól.
És tegyük hozzá: eleve irreális elvárni Az ébredő Erőtől, hogy akkorát üssön, mint anno az első Star Wars. Akkor még viszonylag könnyű volt a filmművészetre friss szemmel néző fenegyerekeknek forradalmat csinálni, ma ez már szinte lehetetlen. Más világ van, láttunk már mindent, messze kitolódtak az ingerküszöbök, és hát mégiscsak egy sorozat hetedik részéről beszélünk, ami nemhogy nem akar megújulni, de egyenesen büszke rá, hogy a nosztalgiát, a múltat állítja csatasorba. Vagyis Az ébredő Erő korának és a mai Hollywoodnak egy tipikus terméke, és ebből a ligából kimagaslik – az év egyik legszórakoztatóbb blockbustere. Azt viszont, hogy új hivatkozási alap és generációs klasszikus született, erősen kétlem, de ezt majd úgyis eldönti helyettem az idő.
Még egy fontos dolog: Az ébredő Erő karaktereiben és történetében rengeteg a potenciál, és mivel ezek kiaknázása részben szándékosan marad későbbre, a film kicsit felvezető/bemutató jellegűnek hat. És ez kiváló hír, ha a Rian Johnson kezében lévő nyolcadik epizódra gondolunk, mert abból így valami egészen elképesztő dolog kerekedhet ki. Addig is ez az új trilógia máris százszor jobb startot vett, mint a legutóbbi, úgyhogy ennyit a panaszkodásról. Az Erő, ha még nincs is igazán ébren, már határozottan ébredezik.
Forrás: 444.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése